Az ezeréves határnál érdemes megtekinteni a 30. számú MÁV vasúti őrházat, belülre sajnos nem jutottunk, így csak kívülről néztük meg, illetve a Rákóczi-vár romjaira is fel kell menni. Maga a várrom sajnálatos módon nincs túl jó állapotban, nagyon meredek lépcső vezet egészen a csúcsig, a panoráma viszont páratlan. Itt felelevenedik a múlt, a történelem, nagyon megfájdult a szívem. Tényleg furcsa érzés Magyarországtól ennyire messze ilyen dolgokat látni, itt ugyanis még mindig minden magyar. 

Az őrháznál a szent koronát pillantottuk meg, majd egy táblát az ajtón, hogy a felújított őrház látogatható, csak éppen akkor nem, amikor mi ott jártunk. Átmentünk hát a túloldalra, ahol a szépen rendbe szedett Kontumáci kápolna van. Ez a kápolna várja a csíksomlyói búcsúról érkező zarándokokat. 

Szerencsére az elmúlt években a Budakeszi Kultúra Alapítvány, Salamon József gyimesbükki plébános és mások kitartó szervező munkájának köszönhetően szépen lezajlottak a felújítási munkák. A kápolna mellett romos épületfal található, ahol katonai emlékhelyet létesítettek, itt márványtáblákba vésve láthatjuk azok neveit, akik különböző történelmi küzdelmekben életüket áldozták a környéken, illetve azokét is, akik a második világháborúban hunytak el.

Csakúgy, mint társaim, akikkel ide érkeztem, én is szótlan maradtam mindvégig, egyedül olvastam el a neveket, jártam körbe a kápolnát, néztem meg a kopjafákat, a székelykaput, majd a domb tetejéről komoran néztem az egyébként csodálatosan szép tájat. Közben arra gondoltam, hogy mennyire rossz lehetett akkoriban az élet, milyen rossz, hogy léteztek/léteznek háborúk, mennyivel jobb lenne békében élni, és mennyivel jobb lenne, ha ez a darabka föld még mindig magyar lenne!