Egészen kellemes zene szól a háttérből, ami nem is annyira háttér, mint inkább egy dobogó, ahová sokan kiülnek az októberi 20 fokban. A pincérek inkább hosszú ujjúban vannak (én speciel bőrkabátban), de a sok külföldi közt alig látok olyat, aki ne pólóban, ingben, vagy akár ujjatlanban ücsörögne. Nem tudom, honnan jöhettek, de könnyen lehet, hogy valahonnan északról, ahol a 20 fok már konkrétan nyári időnek számít.  

Mindeközben érkeznek az újabb és újabb turisták, és a mellettem lévő asztalnál ülő hölgy pedig vadul integet az egyik pincérnek, hogy ugyan jöjjön már oda hozzá. Olyan öt perc is eltelik, mire ez megtörténik, én pedig nem tudom nem hallani a reklamációt, miszerint egyáltalán nem azt az ételt szolgálták fel neki, amit ő rendelt. Természetesen jönnek a sűsű elnézéskérések, hogy tíz percen belül megkapja azt, amit valószínűleg elsőre is szeretett volna (legalább is másodszorra már nem reklamál). 

Abban az esetben, ha nem reggelizni szeretne valaki, hanem ebédelni, könnyedén talál magának olyat az étlapon, ami minden bizonnyal ugyanolyan kellemes lesz majd, mint az én reggelim volt – leszámítva a koszos asztalt, a billegő székeket, és a langyosan szervírozott cafe lattét. 

A Café de Paris nem arról híres, hogy hatvanféle levesből tudnánk szemezgetni, ezt tényként kezelhetjük, ellenben turistaként talán meg lehetünk elégedve vele. Talán. Magyarként már neccesebb, ugyanakkor a helyről eszembe jut egy film, ami viszont tényleg nagyon jó; ez pedig nem más, mint a Café de Flore. Mindenképpen nézzétek meg! 

A Café de Paris-t meg annyira ne.