Guru – na, de valóban az? 

Tényleg sokan vannak, és csak akkor találok magamnak mondjuk, hogy megfelelő asztalt, ha átverekszem magam egy páron, egy adag barátnőn, és egy bazi nagy babakocsin, ami jobb híján a közlekedésre fenntartott folyosó kellős közepén van. Gyerek már nincs benne, csak mintegy dísznek maradt ott a háromkerekű, most már egészen biztos. 

Közben a pincér odacsalinkázik hozzám, és a nagy nehezen kiválasztott görög, grillezett csodát feljegyzi magának. Nincs valami jó kedve (vagy jó napja), de ahogy elnézem, másokkal is ilyen, nem nekem szól a „nagy öröm”. 

Miközben várok az ételre, körbenézek, és látom, hogy a négy évvel ezelőttihez képest nem sok minden változott a Guruban. A palacsintákhoz használt Nutella még mindig halomban áll a pult elején, a sütésükkor keletkező felesleges részecskéi pedig még mindig hasonló csinos kis kupacban az üveg túloldalán. Igazán hívogató ez a fene nagy rend (és most itt tessék érteni az iróniát). Az időközben mellém keveredő harmincas anyuka meg valamiért teljesen normálisnak és elfogadhatónak gondolja, hogy ötévesforma kislánya a sportcipős lábát az asztal tetején pihentesse. Nekem is van két gyerekem, félreértés ne essen, nincs gondom ezzel a témával, és az enyémek sem szentek, de azért mégse rakjam már a lábam más szájába, na. Lilike mégis megteszi, minden további nélkül.