A külcsín…

Kezdjük ott, hogy nem biztos, hogy egyáltalán észreveszed. Nem hirdeti magát vaskos cégéren, ne villódzik semmi neonos istencsodája az úton, hogy emberek, ide gyertek, és könnyen lehet, hogy ha nem célirányosan mész, mint most én, akkor simán elsuhansz mellette kocsival. És talán ez az igazi: amikor nem kell hirdetés, nem kell reklám, mert az emberek szájról-szájra adják a hírét, hogy itt valami olyasmi nyílt alig egy éve, amire bizony érdemes odafigyelni. 

Minden, ami az ősz színeit képviseli így, késő novemberben, azt a kerthelyiségben felvonultatják: sok-sok halloweeni tök, kovácsoltvas tárgyak és csecsebecsék, fából faragott, egyedi padok és ülőkék, szekrények, és az elmaradhatatlan cicák, abból is három (két fekete-fehér és egy bengáli-mintás). Egyértelmű hát, hogy az első utam hozzájuk vezet, és miközben hagyják magukat simogatni, olvasom a fejem fölé kifüggesztett táblát, miszerint a Caravella bizony állatbarát hely. 

Ezt a kis helyet hiába is próbálná meg objektíven nézni az ember, nem lehet, hiszen annyira árad belőle a nyugalom és a békesség. Amint belépsz az ajtón, olyan érzésed támad, mintha egy másik világba csöppentél volna. Nyilván ízlések és pofonok, de aki szereti ezt a stílust, odáig lesz érte. Már a Caravelláért. 

Mindössze egy évvel ezelőtt álmodták meg, de már most olyan népszerű, hogy a decemberi főző- és sütőtanfolyamok időpontjai teljesen beteltek. Ez az a kis kávézó-sütiző, amire minden gasztromán azt mondja: én is ilyet szeretnék!